Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Változások Herceg Batthyány Fülöp enyingi uradalmában (1806 - 1870)

2011.01.19

     A hatalmas, köztörténeti, katonai, diplomáciai és egyháztörténeti szempontból egyaránt jelentős emberi teljesítményeket felmutató Batthyány-család hercegi ágának egy, a hitbizományi védelem alá nem vont uradalmával, az enyingi uradalommal másfél évtizeden át foglalkoztam. Kandidátusi disszertációm ezen gazdaság szántóföldi növénytermesztését, állattenyésztését, valamint a munkaerő kérdését dolgozta fel. A levéltári munkában elsősorban Zimányi Vera írásai és Farkas Gábor sokirányú segítsége, valamint a Magyar Országos Levéltár, illetve a Fejér Megyei Levéltár munkatársainak és a Szent István Király Múzeum, valamint a Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtár könyvtárosainak segítőkész munkája szolgálta eligazodásomat. Külön köszönet illeti Berta Annamáriát kutatási eredményeinek rendelkezésemre bocsátásáért.

    Munkám fő adatbázisát a Fejér Megyei Levéltárban található, publikálatlan és feldolgozatlan, 1989 folyamán a családi levéltárak közé sorolt, (jelzete: FML XIII.-3-b. ) 53 doboznyi, illetve (A Batthyány uradalom mérnöki hivatalának mappái” jelzetű iratanyag adta.
    Helyben természetesen csak a gazdálkodás mindennapjaira, az uradalmon belüli ügyekre vonatkozó iratanyag maradt. Ezt ma, miután megmaradt és egyben maradt, nagy értéknek tekinthetjük, ám tudni kell azt, hogy minden fontos okirat (oklevél, szerződés, leírás, térkép, tervrajz, főkönyv stb.) a körmendi családi levéltárba került.
    E családi levéltár részlegesen, több sérülés után ma a Magyar Országos Levéltárban, jól feltárt állapotban kutatható.

    Az 1603-ban grófi, majd 1764-ben elsőszülöttekre örökíthető birodalmi hercegi rangot nyert Batthyány-család hercegi ága előbb gr. Strattmann Eleonóra (1672–1741 ) alsó-ausztriai birtokaira, majd 1746-ban a Körmend és Inta (Vas megye), Kanizsa és Homokkomárom (Zala megye), valamint Ludbreg (Varasd megye) központtal szervezett uradalmakra, illetve a bécsi és a budai házakra, valamint a Vas megyei örökös főispáni tisztségre fiágon örökíthető elsőszülöttségi hitbizományt, azaz majorátust alapított. E két hatalmas hitbizomány örökösei a Batthyány-Strattmann névvel megkülönböztetett hercegek voltak.
    A második hitbizomány alapítója II. Ádám (1662-1703) és Strattmann Eleonóra (1672-1741) fia, I. Lajos (1696-1765) 1751-től Magyarország nádora tisztét töltötte be. Ő volt Magyarország utolsó nemzeti nádora. A hercegi rangot öccse, Károly nyerte, aki II. József és II. Lipót császárok nevelője volt, ő kapta a Vas megyei örökös főispáni címet is. Neki azonban nem maradt fia, így a hercegi rang és a hitbizományi öröklés rendje is I. Lajos utódait érintette. A legidősebb fiú, III. Ádám helyett második fia, Batthyány József (1727-1799) 1776-tól esztergomi érsek, 1778-tól bíboros kormányozta a hitbizományi védelem alá nem tartozó birtokokat. Ezért találkozunk az ő hagyományaival és nevével az enyingi uradalom kezelését illetően is. III. Ádám a hitbizományi birtokigazgatást 1777-ben fiának, II. Lajosnak (1753-1806) adta át, aki 1799-től, nagybátyja, József halála után az összes családi birtokot, tehát az enyingit is átvette. Ekkortól volt tehát egy kézben a hitbizományi és a hitbizományi védelmen kívüli birtokok kezelése.
    Herceg Batthyány Lajos cs. és kir. tábornok és kamarás a gazdálkodás és a mezőgazdászat iránt érdeklődő nagybirtokos volt. Fürgedi uradalmi ispánjának fia, később hírneves író, Vas Gereben (Fürged, 1823–Bécs, 1868, polgári nevén Radákovics József) az uradalom és községei életéről, mint gyermek- és ifjúkori emlékeiről, munkáiban gyakran megemlékezett. Lajos hercegről sokat írt, például a Nagy idők, nagy emberek lapjain, mint akinek szívügye jobbágyai segítése, a helységek, különösen Enying utcáinak szabályozása, a béresek számának szaporítása, s kiváltképp a juhászat. Jellemző a Vas Gereben által leírt napóleoni századforduló idejére Festetics György és Batthyány Lajos érdeklődésének és társalgásának témája: „a jó barátok elkötekedtek a burgonyán és a juhon, mely két tárgy abban az időben olyan újdonság volt, hogy az egész ország beszélt róla.” – írta Vas Gereben.

    Lajos herceg fia, Fülöp, a negyedik Batthyány-Strattmann herceg 1806. július 15-től (apja halálától) lett a hitbizományok és a hitbizományon kívüli birtokok tulajdonosa, így az enyingi uradalomé is (1781. november 19. – 1870. július 22.)
    Az ő 89 életéve és a birtokai élén jó gazdaként eltöltött 64 éve alatt nagy aktivitást fejtett ki jószágai kormányzásában. Maga családot nem alapított, közéleti tevékenysége mellett – életkora előre haladtával egyre inkább – birtokai gazdálkodása felé fordult. Keze alatt, a mindig igen gondosan megválasztott felelős gazdasági szakemberek irányításával az enyingi uradalom a XIX. század folyamán kezdett (nagybirtokból nagyüzemmé” válni, meg kell jegyezni, szinte a tulajdonos akarata ellenére. A herceg jelleméből fakadó ijedt takarékosság és ugyanakkor a rászorulókkal (személyekkel, intézményekkel és ügyekkel) szembeni adakozókészség hosszú távon jelentős gazdálkodási problémákat okozott. Batthyány Fülöp élete végéig kegyes főúr maradt és sohasem vált – indíttatásából fakadóan, nem is válhatott – több nagyüzemet irányító jó kapitalistává. Vezetési módszerére az erős központosítás volt a jellemző. Főkormányának, mint a döntéshozatal testületi szervének munkáját a herceg jelleme, akarata és véleménye határozta meg.
    Batthyány Fülöp hivatalos címzése: „birodalmi herceg Németújvár örökös ura, Császári és Királyi Kamarás, Nagy Leopold császár Rendjének Comendatora, Tekéntetes Nemes Vas Vármegyének örökös főispánja”. 1827. október 1-jén a Vas megyei örökös főispáni tisztségbe való beiktatásakor jelent meg két ünnepi üdvözlő vers, amelyek ránk maradtak. Az egyik, Farkas András dicsőítő versezete költői erényeket kevéssé mutat ugyan, megjegyzései azonban forrásértékűek. Említi a „szelíd herceg” diétai szereplését. Az 1825-27-es országgyűlésen a vers szerint 
    Academiánk felsegéllésére.
    Ötven ezret ajánlt az épületére.

    Az iratanyagban ugyanezen felajánlásként ugyan 40 ezret olvasunk, ám azt hiszen, hogy itt nem a szám, hanem a nagyságrend az igen figyelemre méltó.
    A másik – egy kissé kvalitásosabb – vers, az 1809. évi inszurrekciós had ezredeseként állítja elénk Fülöp herceget, aki több ütközetben kitüntette magát, s Győrnél sem engedte szétfutni csapatait. Ekkori katonai szereplését becsülte meg a Leopold-rend középkeresztje adományozásával a császár. Mindkét vers alapgondolata az, hogy Batthyány Fülöp erénye kettős. Így fogalmaznak:
    Úgy oltalmazta a Nemzet jussait
    Hogy nem kissebbíti a Király javait.

A másodikban ugyanez:
    Hazáját szereti igaz Magyar szíve 
    Királyát buzgóan tiszteli mint Híve.

A második vers a magyar nyelv védelmében kiálló főúrként állítja elénk, aki magyarul szól hallgatóihoz:
    S bár felyül múlljon is másokat Fő Rangal, 
    Nem szégyenl szóllani hozzánk Magyar hangal.

    A feltétlen királyhűség és a magyar hazafiság összeegyeztetése korántsem ritka életprogram a XIX. században. Az a következetesség azonban, amellyel egész életén át Fülöp herceg ezt az alapelvet képviselte, nem túl gyakori. Csak példákat lehet felsorolni ezen alapelv bizonyítására a gazdag életpályából. 1853-ban Libényi, csákvári szabólegény által megkísérelt Ferenc József elleni merénylet után a császár felépülésére hálaadó nagymisét mondat minden uradalmi székhelyen, s elrendeli, hogy azon minden uradalmi alkalmazott jelenjen meg. Az Enyingen előirányzott 10 pft-on felül még a szegényeknek való kiosztásra 5 pft-ot engedélyez. Az Enyingen bemutatott miséről a Religio című lap beszámolt. Érdekes ezzel kapcsolatban a herceg megjegyzése: „A Religio czímű lapban 37. szám alatt közlött cziket Őhercegsége, ámbár a publicitásnak nem kedvellője, kegyesen fogadni méltóztatott, főképpen azért, hogy hódoló érzelmeit felséges fejedelmünk s az uralkodó ház irányában hűségesen tolmácsolja”. Az apostoli felségek egybekelése ünnepére 25 szegényt jutalmazott, a császárné szerencsés szülése miatt pedig 35 pft kiosztását rendelte el. Természetesen óriási készület előzte meg Ferenc József 1857. évi látogatását a Batthyány hercegi kerületi központba, Körmendre. A budai fogadó díszmenethez az uradalmak szép szál fiatal írnokait gyűjtötték össze, számukra Bécsben készíttettek díszöltözetet, a körmendi asztalra 10 akó neszmélyi bort vettek.
    A herceg ugyanakkor támogatta az akadémia mellett a Magyar Gazdasági Egyesületet, a Köztelek építkezését, majd a Veszprémi Gazdasági Egyesület létrejöttét, a pesti Nemzeti Casinót, a székesfehérvári Vörösmarty-szobor és a szekszárdi Garay-szobor felállítását. Csatlakozott a Magyar Gazdasági Egyesület gyászához „a legnagyobb hazafi, gr. Széchéni István” halálakor. Az egyesület egy hónapi gyászt öltött, az uradalmiak pedig Enyingen 1860. május 5-én gyászmisét mondattak.
    A herceg híres volt adakozókészségéről, különösen az ínséges időszakokban, pl. 1817-ben és 1864-ben lehetett rá számítani. 1817-ben az éhínség miatt minden megyének 2000 pft-ot adott a rászorulók segélyezésére. Támogatást kaptak pénz vagy „kenyérnekvaló” formájában a herceg akaratából messzi vidékek tűz-, jég- vagy aszálykárt szenvedett önkormányzatai, a Duna, Tisza vagy pl. az Ipoly árvízkárosultjai, a székesfehérvári „égettek”. Az ínséges támogatást kérők mellett persze akadtak szerencselovagok is. 1867-ben pl. Szemes Antal, szekszárdi francia nyelvmester 5 pft. jutalmat kapott, mint írják: „az előterjesztett névnapi üdvözletért – ámbár Őhercegsége Pálnak nem hivatik.”
    Batthyány Fülöp buzgón támogatta a közcélú építkezéseket, a kórházakat és iskolákat; rendszeresen adakozott a Nemzeti Színház fenntartására. Különösen bőkezűen támogatta a kaposvári iskolát és a kórházat, valamint a nagykanizsai leánynevelő intézetet. Mint hegyaljai szőlőbirtokos, segítette a „szőlő- és bormívelés előmozdítását”. 1863-ban a Magyar Földhitelintézet egyik alapítójaként 20 ezer ft-os támogatást vállalt. 1855-ben a Mezei gazdaság könyve című munka megjelentetéséhez járult hozzá, mely Henry Stephens művének a magyar viszonyokra átdolgozott kiadása, Korizmics László, Benkő Dániel és Mórocz István hat kötetes vállalkozása volt, máig igen fontos gazdasági alapmű.
    Ez utóbbi, ti. egy gazdaságtörténeti mű támogatása nem volt szokatlan a Batthyány családban. Batthyány József vásárolta meg pl. Bél Mátyás özvegyétől 1767-ben az azóta közkinccsé tett 82 kötetnyi kéziratot.
    A források szerint szelíd, visszahúzódó, jószívű és áldozatos, s szintén a források alapján a gazdálkodási-vezetési kérdésekben keménynek és makacsnak jellemzett hercegért az uradalmi templomokban a felséges fejedelemért mondott ima után szoktak imádkozni. Az ima szövege ránk maradt – szövegkörnyezetéből következtethetően – az 1860-as évek elejéről. „Áld meg a Kegyelmes Herczeget, volt földes urunkat, kihez még ez évben is gyermeki bizalom hangján szólhatánk ‘s meghalgatá kérésünket, megszünteté szükségeinket…”

    Batthyány Fülöp lakása Bécsben a Herrengasse 19. szám alatt a ma is Batthyány-palotának nevezett épületben volt. (Az épület a mai magyar nagykövetség szomszédságában van. A nagykövetség ikerpalotájának egyike volt az egykori Strattmann-ház.). Az 1692-97 között épült két palotát a Herrengasse és a Bankgasse sarkán 1716-20 között egységes homlokzattal összeépítették, majd megvettek a Bank utcában még egy házat, az Orsini-Rosenberg családét, és 1766-ban azt is az előzőekhez alakították. Egy sarokház-tömb alakult így ki, amelynek Herrengasse felőli bejáratán a herceg lakása, a Bankgasse 2. számú bejáraton a főkormányi iroda volt elérhető. Sényi Gábor direktor, jószágigazgató lakása is ebben a tömbben volt, a Schenkengasse 2 felől.

    A herceg és édesapja is keveset tartózkodott Enyingen. Batthyány Fülöp itteni látogatásairól a hatalmas iratanyag mindössze háromszor tesz említést: az 1810-es években kétszer járt itt, majd 1822-ben. Biztosra vehetjük azonban, hogy 1806-ban végiglátogatta uradalmait, tudjuk, hogy ekkor határozták el az ő instrukcióira az enyingi kastély kibővítését. Valószínűsíthetnénk azt is, hogy az oly sok gonddal és szeretettel tervezett és szervezett enyingi templomépítést, vagy legalább a felszentelési ünnepséget, illetve az évtizedekig húzódó Sió-csatorna átadását megtisztelte jelenlétével, de a források mindkét esetben a direktor érkezéséről szólnak. 1853 után biztosan nem járhatott Enyingen, hiszen 1852-ben a kastély hercegi lakosztályát kiürítették, az értékesebb berendezéseket Körmendre szállították, a többit eladták.
    Fülöp herceg kezén volt először és utoljára egységes gazdaság az enyingi uradalom. Átvételekor, 1806-ban Batthyány Fülöp testvérével kötött osztályos egyezsége összevonta, a herceg halálakor, 1870-ben testvérének még életben lévő leányai (hg. Montenuovo Vilmosné és özv. gr. Draskovics Károlyné) közötti egyezség pedig felosztotta az uradalmat. (Fülöp herceg gyermektelen lévén, halála után ismét szétvált a hitbizományok és a hercegi cím, valamint az enyingi uradalom története.) Ezért választottam mai témám időhatáraiul az 1806-os és az 1870-es dátumot, bár enyingi uradalom néven ez előtt és ez után is létezett gazdálkodó egység.

    A Sármelléki jószág a Batthyány-család ősi fészkének számít 1397-től, hiszen a névadó Battyán is ehhez az alakulathoz tartozott. Ennek része volt már Hidvég, a Sió átkelőhelye is. Innen kiindulva terjesztette ki érdekterületét a család a Mezőföld nyugati részére. Több kísérlet után a XVI. században Batthyány Ferenc nyerte adományul Enyinget és Nyéket, illetve Hidvégen már 1564-ben 4 zsellér és 7 jobbágyporta fizetett neki adót. Az elpusztult Mezőkomáromot Batthyány Ádám engedelmével az 1640-es években telepítették újjá, ő hozta létre itt a hajdúszabadsággal kiváltságolt dunántúli települések egyikét is.

    1688-ban Hidvég település egy részén, nevezetesen a kastélyhelyhez tartozó, tehát a kuriális jogállású földön gr. Batthyány libertinus, azaz szabados katonáit telepítette le. Batthyány Ádámot, a Dunán inneni részek főkapitányát 18 hidvégi katonája szabadította meg a török fogságból, s így hálából nyerték a felszabaduló Hidvégen hajdúszabadsághoz némiképp hasonló szabadalmaikat. Nem kollektív nemességet nyertek azonban, hanem a szabad paraszti jogállást. Batthyány Ádámnak, a török uralom alóli felszabadító háborúk egyik vezérének, majd horvát bánnak, nem csupán a hála lebegett a szeme előtt. Ezekben a háborús években a saját, gyorsan mozgósítható katonaság, a földesúr számára éppen olyan fontos volt, sőt a stratégiai pontokon bizonyosan fontosabb is, mint a jobbágyi erő. Így került sor a Batthyány-birtokokon több – uradalmunk területén egy – kiváltságolt telepítésre, közülük azonban a hidvégi libertinusok közössége őrizte meg legtovább, a XIX. század végéig különleges helyzetét. A szerződésben meghatározott szolgálatnak a városhidvégiek megfeleltek. Elsősorban természetesen katonáskodtak: az 1741. és az 1744. évi "burkus háborúkor" és az 1797. valamint az 1809. évi inszurrekciókor összesen 209 katonát állítottak. Az 1803-ban besorozott 19 ember mindegyike városhidvégi református volt. A katonáskodáson kívül időről időre rögzített feladatuk a futárszolgálat, levélhordás, a kassza és az iroda őrzése, a rabkísérés és a robotosokra való felügyelés volt. A település, illetve mára már településrész nevét Városhidvégként különböztették meg a jobbágyközségtől, melyet Kis-hidvégnek, majd Faluhidvégnek neveztek. Faluhidvég jobbágyai 1767-ben urbáriumot kaptak. A várohidvégieket a XIX. században sorra érték a beolvasztási kísérletek. Maguk is kinőtték az egykori kiváltságolt földeket, régi jogaikért végeérhetetlen persorozatot indítottak. Vas Gereben regényeiben a békétlenkedő, hírhedt kocsmai verekedő, a megbírságolt tilosban legeltető, valamint a sárgalibériás urasági hajdú is rendszerint városhidvégi. Így ír egy helyütt: „...a mint Enyingről Mezőkomáromon át idejön az utas, Hidvéget éri, hol nem jobbágyok laknak, hanem szabadosok, kik háborús időben katonasorba állanak föl kegyelmes herczegünk zsoldján; békében pedig az egész környéknek megszokott rémei...”

    Batthyány Kristóf (1632-1685) a XVII. század derekán lényegében az egész későbbi területet bírta, hiszen németegresi részbirtokát, Mezőkomáromot és Hidvéget is zálogba adta Torma Istvánnak, illetve Kenessey Péternek. Kustyánt 1698-ban Vanossi Lőrinc Székesfehérvár hírhedett harmincadosa zálogolta. Horhit Batthyány Ádám 1700-ban visszaváltotta Roboz Ferenctől, ugyanakkor Mezőkomáromot zálogba adta neki. 1701-ben váltotta vissza Enyinget a Babocsay családtól. Több sármelléki jószághoz tartozó praediumot özvegye, Strattmann Eleonóra váltott vissza 1712-ben.
    Az érintett birtokrészek többször kerültek a család ágai közötti osztály alá, például 1735-ben is. 1746-ban sikerült egyesíteni a mezőföldi jószágot a család hercegi ágához tartozó Batthyány I. Lajos, Magyarország nádora kezén. Enyinget a nádor halála után Batthyány József hercegprímás, apja majd unokaöccse helyett, kormányozta földesúrként. Itteni szereplését az 1823-as uradalomleírás árendatorként jelzi. Mindenesetre ő telepítette Szálkát, építtette a németegresi és a szálkai templomot, illetve vette testvére és unokaöccse számára a mádi szőlőbirtokot Draveczky Katalintól 1798-ban. Ő egészítette ki Strattmann Eleonóra „kegyes alapítványát” 30 ezer ft-ra 1762-ben, amelyet az enyingi templom felépítéséig a mezőkomáromi kezelt. 1841-től az enyingi plébánia megalapításától az alapítványból kamatként befolyó évi 75 oéft-ot az enyingi egyház kapta.
    Lényegében tehát már a XVIII. század végén kialakult az uradalom, ám Kustyán és Németegres még a család grófi ágával közös birtok volt. Megoldásként felvetődött, hogy a németegresi 1/6 részbirtokot eladják, de ebbe Batthyány József végül azért nem egyezett bele, mert „az érseknek nem célja a birtok kisebbíttése, sőt inkább nagyobbítása.” Felmerült, hogy a Déghez tartozó Ecsi illetve Fekete pusztát megvennék, a vételtől azonban elálltak, mert nem volt megfelelő robotos erő a művelésére. A németegresi részbirtokot szabályozták 1833-ban, a grófi ágétól elkülönítették, majd 1862-ben megvették.

    Az uradalom területén a jobbágyi munkáskéz szaporítása céljából történt egy fontos változás. Batthyány Lajos herceg nevét őrzi a másik telepítés, Lajoskomáromé, melynek az is érdekessége, hogy az egyik utolsó olyan telepítés volt, ahol jobbágyokat egy tömbben letelepítve új falut hoztak létre. Vas Gereben a Nagy idők nagy emberek című könyvében egyenesen a legelső magyarországi „rendes falu”-nak nevezi, „hol... a leggazdagabb jobbágyok laktak...” „Lajoskomárom telepítvény és kétség nélkül mintapéldánya a faluknak, egyenes és tágas, szabályosan fölosztott utczákkal és minden keresztülutazónak feltűnő, hogy ilyent Magyarországon is láthat.” Az 1847-es uradalomleírás is például állítja a települést és a telepeseket: „még most is például szolgálnak a gazdasági iparban a mezőföldi földmívelő Népnek.”
    Lajoskomárom telepítésének kezdő dátuma hagyományosan 1802, tehát méltó rá itt is emlékezni, hiszen éppen kétszáz évvel ezelőtt történt. A telepítő szerződés szövege 1802. március 7-én született az Enyingen tartott tisztiszéken, s Hegedűs György prefektusként írta alá. A telepítési felhívást a környező megyékben is kibocsátották. Ekkor természetesen csak a faluhelyet jelölték ki. A falu tervét a herceg szó „H”-betűje formájára Farkas Ferenc uradalmi földmérő készítette. Urbariumot 1813-ban kapott a község. Az Ozorai úttól nyugatra már herceg Batthyány Fülöp mérette ki a 65 holdas szőlőhegyet, neve ezért Fülöphegy lett.

    A napóleoni századfordulón tehát egy nagy területű, vérhatalommal (pallosjog, ius gladii) felruházott nagybirtok tárul a forrásokból elénk, melynek nagy hátránya, hogy kevés a rendelkezésére álló munkáskéz, és hogy az úrbéri elkülönözést még nem oldották meg. Még neve is bizonytalan, hiszen az 1823-as uradalomleírás még mezőkomáromi uradalomként nevezte, utalva egy 1757-es Kovács földmérő által készített térképre. Mindazonáltal az uradalomleírásból kitűnik, hogy – függetlenül az elnevezéstől – a legjelentősebb helység Enying, részben már rendezett főutcájára, az újjáépített és kibővített kastély vonalába építették az uradalom vezetőinek házait, épül és bővül az angolkert, itt épült fel a „vétkesek háza”, itt van a „tisztség” azaz a tiszttartóság, és itt tartják a „tiszti napokat”.
    A Batthyány Lajos nádor idejében, 1756-57-ben készült uradalomleírás az uradalmat hat kerületre osztotta, Városhivég mint szabados, Szabadhegy mint árendás hely szerepelt, megjegyezvén, hogy Szabadhegyen áll az urasági sörfőzőház. 1823-ban öt ispánság volt: Enyingen, Mezőkomáromban, Faluhidvégen, Felsőnyéken és Szálkán. 1801-től Fürgeden, 1803-tól Tisztavízen is alkalmaztak gazdát, ez mutatja, hogy ezek ekkor már nagyobb majorok voltak, de a kerületi ispán nem ott lakott. A tiszttartó, a számtartó, a kasznár, a kertész és a porkoláb Enyingen lakott, a földmérő és a birkaispán Mezőkomáromban, a fővadász Rebecen. A három fiscalis közül egyik sem lakott ekkor az uradalomban.
    1847-ben 6 kerületet (Enying, Újhodos, Szentmihályfa, Pél, Felsőnyék és Fürged) és két fiókgazdaságot: Szálkát és Németegrest tartották számon. Az 1830 óta bérelt dinnyési birtokot is kasznárságként, illetve fiókgazdaságként kezelték. A kezelő személyzet – a tiszttartótól az erdőkerülőig bezárólag – 313 emberből állt: köztük 6 ispán és 1 gazda vezette a nagyobb majorokat, 10 kocsis, 2 öreg béres, 62 szekeres béres, 4 szekeres bivalyos, 64 kisbéres művelte a földeket, 5 számadó juhász, 60 juhászlegény, 5 gulyás és 4 bojtár gondozta az állatállományt.
    1828-ban 555 ezer pft-ért vásárolta meg Batthyány Fülöp herceg az érdi uradalmat, majd 1836-ban hozzá egy a szomszédságában, Diósdon levő szőlőt, illetve 1831-ben egy zálogos malmot váltott ki Berki pusztán. Az érdi uradalom építkezéseire és gyarapítására a herceg 1828-1840 között a vételárral együtt összesen 654 850 pft-ot fordított, ezen felül az elhúzódó beruházások 1843-ig összesen 114 566 pft.-ot igényeltek. Az érdi uradalmat 1848-ban báró Sina Györgynek adták el.
    Az érdi teljesen különálló uradalom volt, tiszttartóval az élén, a kerületi beosztás, a földrajzi szomszédság és a hasonló viszonyok, illetve elvárások miatt azonban sok kapcsolat volt a két uradalom között. Rendszeresen Enyingről küldtek már kipróbált szakembereket az érdi gazdálkodás segítésére. Egymásnak kölcsönösen hiteleztek, bizonyos kerületi vezetők – számvevő, inspektor, építész – mindkét uradalmat felügyelték. A herceg célja az érdi juhászat felfejlesztése volt, ezt, mint szakmai feladatot Farkas Imre enyingi tiszttartóra bízta 1841 után. Az ő munkájának eredménye – már báró Sina kezén – a hazánkban második törzskönyvezett tenyészet kialakítása.
    Ugyancsak az érdi kapcsolatot erősítette a „szorgalom-szekér” járat, mely Enyingről Érdre, Budára, majd onnan Bécsbe juttatta a szállítmányokat, rendszeres kapcsolatot teremtve az uradalmak és a főkormány között. Az enyingi uradalom területét csak 1858-ban hálózta be rendszeres „cariol”, vagy szekérposta, majd a Déli Vasút megépítése után, 1861-ben kezdték ezt a vasútra támaszkodva átszervezni.
Az uradalmi major-láncolat kiépítésével a nagyüzem szerkezete átalakult. 1861-ben a németegresi majorság megszervezésével alakult ki a korszakunk végéig létező szerkezet: nyolc ispánság, gazdasági kör néven (Enying, Újhodos, Felsőnyék, Szentmihályfa, Külfürged, Belfürged, Pél és Kustyán). Ekkorra a szálkai fiókgazdaságot is szabályozták és rendezték.
    Ezt a legfejlettebb állapotot tükrözi az örökösök közötti megosztás előtt rajzolt térkép, Szeles József munkája 1871-ből.
    Az 1871-ben ábrázolt birtok 1600 (-öles holdakban összesen 24 296 uradalmi hasznosítású holdat foglal magában. Ennek 53,7 %-a volt a szántó. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy az anyauradalommal területileg nem függvén össze, a két fiókgazdaság, Németegres és Szálka ezen a térképen nem szerepel. Ezek adatait is 1600 (-öles holdakra átszámítva az uradalom egész területe kerekítve 26 683 hold. Az így kiszámított növekményen belül azonban döntő (82,9 %-os) az erdők aránya.
    Az uradalomról készített térképeken jól látszik a Mezőföldre jellemző „U” alakú pusztakép, melyet Vas Gereben így ír le Fürgedpusztát emlegetve: „A könnyű fogat beért a birtok közepébe, hol egy négyszögben képződik ki a lakház, a magtár és istállók, középen a gazdasági szekerek és ekék foglalták el a kijelölt tért, s a hosszú lakház szárnyán a tiszti lak volt, előtte pedig a kíváncsi pusztaiak állták el a helyet, hogy a herczeget láthassák.”
    Magam hajlok arra, hogy ez a sarkos elrendezés a múlt századi népszerűsítő szakirodalom által alaposan ismertetett mintauradalmak leírása révén és közvetítésével innen, a Mezőföldről terjedt el. A minta előképe a helyi szokások alapján a Lilien József személyes közreműködésével kialakított Ercsi major lehetett.
    Farkas tiszttartó 1861-ben gróf Szapáry Bélának írott levelében kéri, hogy látogassa meg az uradalmat,„mely a szép Mezőföld középpontját foglalja el.” A Mezőföld nagytájon belül az Enyingi-hát, a Káloz-Igari löszhátak, a Sió-völgyön át a Kelet-Külső Somogy, illetve a Szekszárdi-dombság kistájakat érinti uradalmunk területe. Vas Gereben igen szép leírást ad a táj egy részéről, ahol az utazó, mint valami hatalmas tányér hullámos pereméről leereszkedik a síkságra Fürgedre utazván: „A Sió mentében mindinkább megegyenesül a dunántúli vidék és mérföldnyiről meglátszik az ember sőt néha a kuvasz is... A mint a Siónak mezőkomáromi kanyarodásán alul utolszor emelkedik a föld, mintegy kezdete van annak a nagy rónaságnak, melynek vége a baranyai hegyek alá búvik és az a nagy térség a fürgedi pusztán kezdődik oly kövéren, hogy néhanapján a búzakalászt majdnem úgy kell megtámasztani, mint a szilvafát.”
    Majdnem ilyen költői az 1823-as uradalomleírás is: Enying „két völgy között messzire kilátó helyen” fekszik, Tisztavíz puszta nyugati fele még dombos, völgyes, keleti pedig egyenes, Hodos „nagy, szép, egyenes fekvésű” puszta, Csergerenda diverticulum „földje egyenes, de már nem a mazőkomáromi fekete homokhoz hasonló termékeny”, Rebecpuszta már az erdővidékhez tartozik: „erdeje nagy kintse az uradalomnak”, Felsőnyék „egy roppant hosszú völgyben fekszik”, Szálka pedig „magányosan fekszik...Szekszárdon alul egy mély, sötét V betű forma völgyben nagy erdőség között.” A leírás méltó lezárása az a megjegyzés, hogy a szálkai templom igen szép helyen, hegyormon épült, „jól van alkalmaztatva a harangszó miatt.”
    A termékeny hullámzó löszhát, a folyóvizek-teregette síkság, a dombság és a szekszárdi szőlőhegyre kapaszkodó erdőség tehát egyaránt megtalálható uradalmunk területén. A táj még egy másik szempontból is változatos: megtalálható rajta a síksági rész ősgyepe és a dombsági rész őserdeje, s mindkettő alapvető fontosságú uradalmunk gazdálkodása szempontjából: hiszen e gazdálkodás fő profilja a XIX. század folyamán a szántóföldi gabonatermesztés, a juhászat és az erdőgazdálkodás. Itt kell utalnunk Kogutovicz Károly megállapítására, hogy a Mezőföld mezőségi talajjal borított nagyobb részén soha nem állt erdő, tehát semmi nem állta az ember útját, földet művelhetett, állatot legeltethetett.
    Az uradalom három megye határán feküdt: a ma Fejér megyéhez tartozó Enying, Mezőkomárom, Lajoskomárom 1950-ig Veszprém megyéhez, Falu- és Városhidvég, Szabadhegy és Németegres Somogy megyéhez, Felsőnyék és Szálka Tolna megyéhez tartoztak. 1830-1856 között a dinnyési bérlet miatt Fejér megyével is volt az uradalomnak hivatalos kapcsolata. A mádi szőlőbirtok számadásait és építkezéseit Enyingen ellenőrizték, az itt készített borokat Érd eladása után Enying igyekezett értékesíteni. A mádi szüretre a birtok 1863. évi eladásáig rendszeresen leutazott a tisztek közül valaki. Mád és így a Hegyalja problémái tehát lazán kapcsolódtak az uradalom ügyeihez.

    Uradalmunk egész gazdálkodását fennállásának minden korszakában a munkaerőhiány határozta meg. Az egykor a török hódoltsághoz tartozó terület népességének pusztulását a hódoltság ténye, a tizenötéves háború és a törökellenes felszabadító háborúk egyaránt előidézték. Az abszolút, számokban is mérhető népességcsökkenés mellett a XVIII-XIX. században a hatalmas, a pusztásodás sorsára jutott területű uradalom felszerelése, a majorsági kezelés nagy beruházás-igénye kettős hatást fejtett ki. Egyrészt hátráltatta, a munkáskéz letelepítésével terhelte a gazdálkodást. Másrészt viszont – más megoldás nem lévén – korán rávezette a gazdálkodást irányító szakemberek figyelmét az intenzívebb művelési módok, elsősorban a juhnemesítés, illetve a majorhálózat kiépítésének és felszerelésének (cselédek alkalmazása, építkezések, eszközök és igaerő beszerzése) és az átmeneti munkaformák (bérnapszámosok, ledolgozók, részesek és pénzesek) kialakításának fontosságára. 1848. az úrbériség megszűnése után ezen előre mutató jellegzetességek jó helyzeti energiát jelentettek: alapot adtak az (okszerű gazdálkodás” és ami ezzel szorosan együtt járt, az új igényű, a nagyüzemi állattenyésztés és a gabonatermesztésre épülő, ám a nemesített állatállomány szakember- és takarmányigényét is kielégítő majorhálózat kialakítására. Az 1848 utáni korszak a munkaerő problémáját is más módokon oldotta meg: pl. a gépesítéssel, az új szervezeti egységek kialakításával, illetve a századvég vándormunkás- summás munkaerőtömegének előfutáraként alkalmazott (felföldi tót kaszások”, a Mezőföld-szerte bógeroknak nevezett munkaerő rendszeres és tömeges alkalmazásával.
    Mindezek alapján az enyingi uradalom gazdálkodása az 1860-as évekig sikeresnek mondható. Fő jövedelmi forrásaik, a gyapjú és a gabona eladása a piaci kereslet-kínálat függvényében váltakozó sikerrel ugyan, de felesleget termelt még az 1850-es évek nagyobb beruházásainak fedezésén túl is. Csak az 1860-as évek súlyos természeti csapásai (aszály, jégkár, járványok) mutattak rá uradalmunk 1848 utáni fő problémájára: a tőkehiányra. A bajok okozója véleményem szerint a hercegnek az a hibás döntése volt, hogy 1848 után a kárpótlási, majd földtehermentesítési tőkéket, de még azok kamatait sem fektette az uradalom beruházásaiba, holott a gazdaság — a súlyos adóteher révén — ezen pénzeknek maga is forrása volt. Ugyanakkor az uradalom elveszítette az úrbériséggel járó szolgálatokat (a robotot, a robotos igaerőt és a terményjáradékot), amely veszteségért így éppen nem a gazdálkodó egységet, hanem csupán a tulajdonosát kárpótolták. Az uradalom adózott és beruházott tehát anélkül, hogy ennek tőkefedezetét a herceg megteremtette volna.

    Az uradalom jövőjével kapcsolatban két vélemény csapott össze: a hercegé és Farkas Imre tiszttartóé. A herceg álláspontja már 1848 óta az volt, hogy a nem megfelelően jövedelmező pusztákat bérbe kell adni, a veszteséges ágazatokat fel kell számolni. A veszteséget az építkezések teljes leállításával kell megfékezni. A szőlőművelést pl. az egész uradalomban „fényűzési ágnak” tartotta, úgy látta, hogy a gyümölcsfa-kezelés kiadása nincs arányban a gyümölcsfa-eladásból befolyó csekély bevétellel. Várakozón szemlélte Szálka szabályozását: „Elválik, kedvezőbb alakot öltend-e a gazdaság a már bevégzett szabályozás után, mellynek költségei 1300 ft.-ra rúgnak, s nem fog-e ezután is hasznosabbnak mutatkozni, ha a majorsági kezelés helyett bérbe adják.”
    A hercegével tökéletesen ellentétes volt Farkas Imre álláspontja. Farkas 1841. évi tiszttartóvá való kinevezése óta a pusztahálózat minél teljesebb és minél gyorsabb kiépítését tartotta a jövedelem növelése zálogának. 1847-ben ezt így fogalmazta meg: „ezen uradalomban egyedül a gazdaság jövedelmez tetemesebben, tehát igyekeznünk kell minnél előbb a pusztákat beruházni, hogy a földek rendes trágyázása által azokat minnél jövedelmezőbbekké tehessük.” Ennek érdekében a tiszttartó 1848 után többször kérte, hogy legalább az úrbéri kárpótlási tőkét fektessék beruházásokba, hiszen a kárpótlás a vesztett úrbériségért jár, s ebben a roboterő és a robotos igaerő is benne volt. A beruházások pedig pontosan ennek pótlására váltak szükségessé (béresek, igavonó, eszközök beállítása, lakások, istállók és színek építése stb.). „Ha a puszták felszerelése kellő tökéllyel czélszerűen bevégeztetvék, a pénz szállítmányaink is évrül évre fényesebbekké válandnának.” – írta a tiszttartó. Horhit az ő állhatatos javaslataira vették vissza a bérletből. A tiszttartó kimutatta ugyanis, hogy Horhi kellően fölszerelve kétszer annyit jövedelmezne, mint amit a bérlő fizet, ha éppen nem kér bérelengedést.
    Farkas tiszttartó a saját igaza bizonyítására sorra mutatta ki beruházásainak értékét. 1860-ban pl. felmérte, hogy az újhodosi puszta tőkebeli értéke 36 781 ft-tal szaporodott.
    A herceget azonban már nem tudta meggyőzni: vonakodva előbb-utóbb engedett ugyan a tiszttartó szakmailag jól megokolt érveinek, de olyan szűken mérte a beruházási pénzeket és olyan apró lépésekkel haladhattak, hogy a megvalósult beruházások rendre nem feleltek meg a hozzájuk fűződő reménynek. Nem termeltek akkora jövedelmet, mint várták, holott a hercegnek az volt a benyomása, hogy hosszú időn át sokat költött beruházásokra. Ezt figyelhetjük meg a gőzmalommal, a Sió-szabályozással, az állatállomány nemesítésével, és a mezőgazdasági kiállításokkal kapcsolatosan is.

    Súlyos tőkehiánnyal küszködve, válságos állapotban érte meg a közben jelentősen átalakított, (modernizált”, piacorientált gazdaság a herceg halálát, s az örökösök közötti felosztását. A modern nagyüzem szerkezete azonban készen állt, szakember-ellátottsága jónak, eszközökkel való felszereltsége közepesnek mondható. Hiányok hagyományosan a munkaerő, illetve a befektethető tőke területén voltak.
    Mindezen folyamat közben alakult ki az a kultúrtáj, amely e Mezőföldön belüli területnek máig jellemzője maradt. Az ekkor akkumulált energiák máig sajátos arculatot teremtenek ennek a vidéknek, amely tehát a XIX. század folyamán kezdte leküzdeni a piacoktól és a szállítási lehetőségektől való távolságát, a három megye határán és mindhárom központjától távol fekvő perifériális helyzetét, a piacközpontok és a munkaerő hiányát. Ennek köszönhető, hogy a Sárvíz-Sió közti változatos terület ma önálló arculattal bír, s ennek az önálló fejlődésnek helyzeti energiáit annak idején az uradalmi igazgatásban, s ennek folytán a közigazgatásban és piacviszonyokban elfoglalt helye jelentősen befolyásolta. Ebből a szempontból is utalni kell arra, hogy az egykori tulajdonos személye, véleménye, elképzelései alapvetően befolyásolták egyik uradalma, s ezzel egy egész régió fejlődését, népének boldogulását.

    Az iratanyagból a gazdálkodás mindennapjainak kutatása közben több kiváló ember kiemelkedő teljesítménye is napvilágra jut. Farkas tiszttartó szervezői erényeit, a gazdálkodás alapelveit kidolgozó jó, korszakában elismert szakember voltát, kísérletező kedvét, kiváló íráskészségét bizonyítják irataink. Itt kezdte orvosi és gyümölcs nemesítői munkáját Entz Ferenc, s ez a táj és ez az életforma volt témája és kerete Vas Gereben több írásának. Itt dolgozott Glocker Károly kertész és Wallenstein Ármin, majd Dicenty Pál orvos. Szinte egész életében itt munkálkodott, éppen a kultúrtájjá-alakítás mérnöki munkáján Szeles József. Hrabovszky György, lajoskimáromi evangélikus lelkész templomépítő és vallásszervező munkásságának befejezése, Bocsor István jogtudósi pályafutásának pedig a kezdete kapcsolódik az uradalomhoz. A gazdaság életéről és életteréről Farkas Imre írásai mellett rendszeresen tudósított a korabeli sajtóban (Mezőföldi” aláírással Kálmán Károly.
    A gazdálkodás mindennapjainak irányát, sőt láttuk, hogy részben a hosszabb távú terveket is Farkas Imre véleménye és munkája határozta meg. Az övé volt a hercegé mellett a legfontosabb álláspont, s különösen a gazdálkodás okszerű irányait tekintve mondhatjuk ezt el. Azt is tükrözik ugyanis az iratok, hogy az uradalmi alkalmazottak magángazdaságaik ügyeiben is kikérték véleményét. Ő rendezte például Sényi Gábor direktor nagyunyomi birtokát, ő tervezte gazdasági épületeit is. Gazdálkodási szakkérdésekben a többi uradalom tisztjeit maga a herceg is Farkashoz irányította. Batthyány Fülöp Farkas tevékenységében először a juhnemesítésben való jártasságát értékelte, de dicsérte a peres ügyekben való fáradhatatlan kitartásáért, a mezőgazdasági gépek ügyében való jártasságáért, jó kapcsolataiért, elismerte szakmai folyóiratokba írt cikkeit, rábízta – és utóbb jutalmazta is érte – 1848-ban az érdi uradalom, 1856-ban pedig a dinnyési gazdaság átadását. Korszakunk végének rossz termései, káreseményei miatt természetesen nem dicsérte a tiszttartót, de nem hibáztatta olyanért, amiről nem tehetett. Ez nem jelentette azt, hogy elnézte a legapróbb hibáját is, de hagyta dolgozni a legjobb tudása szerint. Nyílt, mindkét irányban tiszteletteljes hangnem uralkodott a herceg, a főkormány és a tiszttartó között.

    Nem volt tipikus Farkas Imre pályafutása. Tiszti írnokként találjuk először meg a nevét az uradalom iratai között, 1830-ban ő veszi át a dinnyési pusztát, ahol beállítja a bérleti gazdaságot. 1832-ben kapja várnagysági számadó ispáni kinevezését, már ekkor írnokot is rendelnek mellé. Ekkor tűnik ki a gazdálkodást, nevezetesen a juhászatot és a juhnemesítést elősegítő tudásával és jó kezdeményezéseivel. 1841-ben tiszttartói kinevezésében ez, tehát gazdasági munkája volt a mérvadó: „hogy ezen uradalomban iparának tágabb mező nyílhasson, főképpen a juhászat és pepinéria virágoztatására.” – írta a herceg. Farkas 1871-ben az uradalom felosztása után került nyugállományba.
    Farkas Imre esetében és személyével kapcsolatban érződik azonban az, hogy a tiszttartó őrlődött a minél nagyobb jövedelmet akaró tulajdonos és az okszerű mezőgazdaság új felfogása között.
    Farkas Imrére hárult az uradalom mindennapi életének átfogó rendezése. Az 1860-as években sorra készítette – és szakembereivel elkészíttette – az élet legkülönfélébb szeleteit szabályozó rendtartásait. Ekkor készült a rendszabály-könyv, amely az esztendő legfőbb adminisztratív és gazdasági határidőit, a beszámolók segédleteit, a következő évi tervek elkészítésének kulcsait tartalmazta. 1861-ben készült a cselédek életét, viselkedését és munkáját szabályozó ún. „Pusztai törvény”, és az egészségügyi felvilágosító irodalom egyik gyöngyszeme: az „Utasítások a nőkhöz”. 1870-ben a tanügyi rendelet látott napvilágot. Az élet minden apró mozzanatát saját hatáskörében szabályozta tehát: a cselédélet illemkódexétől a pusztai iskola órarendjéig vagy a gyermekágyas asszonyok táplálkozásáig.
    Az igény, amelyből ezek az utasítások születtek, azok hangneme és célja mind az uradalmiak – tisztek és cselédek – sajátos életérzését tükrözik; azt, hogy ez az uradalom „állam az államban”, megáll a saját lábán, s így saját maga hozza a „törvényeket”. Benne van ebben a szemléletben az is persze, hogy az uradalom eddig viszonylag sikeresen gazdálkodott, sok minden épült, vezetői sikeres szakemberek, jó társadalmi kapcsolatokkal, ismertséggel. Ezeket a rendszabályokat magam az uradalom eredményei megtestesülésének, sikeres periódusa lezárásának tartom.
    Farkas tiszttartó gyakran teljesítette felettesei és kollégái megbízásait. Erre hivatalosan is sokszor volt szükség, hiszen korszakunk második felében, Pest ugrásszerű fejlődése korában egyre több dolgot már csak a fővárosban lehetett elintézni, megvenni. Ekkor – Érd eladása után – már egyébként is Enying volt legközelebb Pesthez, a majorátusi házhoz és a mádi szőlőhöz is. Többször vásárolt az enyingi tiszttartó vetőmagot, gépet, gyógyszert, eszközöket a többi uradalom számára. A mádi aszú és az egyéb borok értékesítésekor a herceg asztalára küldött butéliák mellett teljesítette a főkormány tagjainak személyes megrendeléseit is. Még Montenuovo hercegasszony (sz. Batthyány Julianna) gyermeke mellé is Farkas küldött dajkát Bécsbe, a fürgedi Nyirádi csősz lányát. Jó gazdaként fogadta az uradalmat szakmai szempontból meglátogató szakembereket: pl. Galgóczi Károlyt is történeti statisztikai munkájának adatgyűjtésekor, Cziráky gróf direktorát, Kovács Gyulát, aki Veszprém és Fejér megye földtani leírását készítette, illetve a Sió-berki Társaság tagjait többször is a Sió-szabályozás kapcsán.
    Farkas jól ápolta az uradalom külső kapcsolatait, sokat munkálkodott ismertségén, ehhez fontos eszköznek tartotta a gazdasági egyesületi munkát és a gazdasági kiállításokat. Ebben legfőbb szövetségese és támogatója maga a herceg volt. A Batthyány-család már a XVIII. században is támogatta az első, a Vas megyei gazdasági társaság megalakulását. Saját szakmai hírneve alapján a Veszprémi Gazdasági Egyesület a gazdasági szakosztály tagjának és állattenyésztési alelnökének választotta, 1864-ben pedig a marhavész leküzdésére alakított bizottság tagjává nevezték ki Farkas tiszttartót. Személyesen Farkas Imrét, mint mezőgazdasági szakembert kérte fel Fényes Elek, arra, hogy „A Falusi Gazda” című lapban személyes tapasztalatait leírja. Érkövy Adolf – akivel a tiszttartó a gépvásárlások miatt állt kapcsolatban – a Magyar Gazda számára kérte Farkas cikkeit: „hogy egyszer – másszor az uradalom kebeléből gazdasági tudósítás illetőleg értekezéssel gyámolítani... méltóztassék – hol annyi javítás történik, oly rend uralkodik minden eljárásban, mint a Tekintetes úr igazgatása alatti Uradalomban, ott egy kis jó indulattal sok hasznos és tanulságos közlés nyerhet létet.” Tanácsadó sorok írására kérte fel a tiszttartót a Pesti Napló szerkesztősége is.
    A herceg mindvégig támogatta Farkas Imrét a kiállításokon való részvételben. Nem csupán az idegenben, Pesten, illetve 1851-ben és 1862-ben Londonban rendezett kiállításon vettek részt és arattak sikereket, hanem a Veszprémi Gazdasági Egyesület-beli munka részeként szerveztek 1866. május 24-én Enyingen, a kabókai pusztában szántóversenyt. A bírálóbizottság tagja volt a tiszttartó mellett Szeles József uradalmi mérnök is.
    Farkas tiszttartó személyével függött össze az a tény is, hogy a XIX. század folyamán az uradalom Veszprém felé irányuló kapcsolatai lazultak, s korszakunk végén már egy székesfehérvári kapcsolatrendszer létezett helyettük többek között pl. a bógerok és az emberpiac kérdésében. Fehérvár közbülső állomás lett a főváros felé vezető utakon. Egy-egy uradalmi szállításkor a tiszttartó az árut éjszakára fehérvári házához vitette.

    A tiszttartó fehérvári kapcsolatairól többet az uradalmi adatok nem árultak el. Az uradalom felosztása után az örökösök hamarosan nyugállományba küldték, immár nem békés körülmények között, hanem mint olyat, akit felelősnek tartanak az uradalom válságáért. Ez ellen a beállítás ellen a tiszttartó öntudatosan, sértődötten és jogosan tiltakozott, s maga kérte nyugdíjazását. Már a Székesfehérvárra vonatkozó adatok között bukkantam arra, hogy az 1857. évi fehérvári császárlátogatás fogadtatási költségeire Farkas Imre tiszttartó kétezer forintot kölcsönzött a városnak.
    Alsó- és Felsőőri Farkas Imre családjára vonatkozóan önálló fondot őriz a Magyar Országos Levéltár (MOL P. 1006.). Vas vármegye 1831-ben erősítette meg az 1781. évi megyegyűlési jegyzőkönyv alapján nemességüket. A fehérvári házat 1860-ban vásárolta meg Farkas tiszttartó a Szarka, ma Táncsics utcában, majd 1863-ban 11 ezer forintért építtette át. Ide vonult vissza Farkas Imre nyugdíjazása után, s itt élt 1883-ban bekövetkezett haláláig. A nagytudású gazdasági szakember magas tiszttartói jövedelmét jól kamatoztatta, s magángazdaságát is jól vezette. Jelentős vagyont hagyott négy lányára, melynek fontos részét képezte a fehérvári ház és a siófoki villa, az értékpapírok és kötelezvények. Ekkor azonban már nem a gazdálkodás volt a döntő, hanem az egyetlen unoka, Farkas Aranka árván maradt fiának felnevelése. A nagyapa jól válogatott gazdag könyvtára, a családban uralkodó nyílt társasági légkör, a magyar szellemiség, a családban elsajátított francia és olasz nyelv, a dunántúlias, fehérvári ízű magyar beszéd mind a fiút gazdagította. Ezt a fiút, a székesfehérvári Ciszterci Gimnázium későbbi növendékét, utóbb kultuszminisztert gróf Klebelsberg Kunónak hívták.

Levéltári források
A Magyar Országos Levéltárban (MOL) a Batthyány család levéltára anyagából: 
MOL. P. 1328. Enyingi tiszttartóság 
MOL. P. 1336. Vegyes iratok 
MOL. P. 1322. Körmendi Központi Igazgatóság 
MOL. P. 1321. Bécsi Központi Igazgatóság 
MOL. S. 20. A Batthyány család térképei

A Fejér Megyei Levéltárban (FML) a herceg Batthyány család enyingi uradalmának iratai

FML. BUI. jelzet alatt, a dobozszámot a tárgyat és/vagy a dátumot megjelölve. Az 1967. évi fondjegyzék szerint F. XI.-601 szám alatt található, az átrendezés után az új raktári jelzete XIII.-3-b.
Fejér Megye Levéltárának térképei: 
FML. T.: Törzsanyag 
FML. U.: Úrbéri térképek
FML. BU. Az enyingi Batthyány uradalom mérnöki hivatalának mappái. I-IV.

Irodalom

Bán Péter, 1977. A nyugat-dunántúli Batthyány uradalmak birtokigazgatási rendszere a XVII. század első felében. Agrártörténeti Szemle. 1-2. 24-71.
Barbarits Lajos, 1965. A vetés gépi formáinak elterjedése Magyarországon a jobbágyfelszabadítás után. Agrártörténeti Szemle 4. 517-545. 
Barbarits Lajos,1977. A gabonaaratás gépei Magyarországon Agrártörténeti Szemle, 1-2. 178-198.
Berta Annamári, 2000. Klebelsberg Kunó fiatal évei Fehérváron. A Ciszterci Szent István Gimnázium évkönyve…Közli: Gyóni András igazgató. 134-138. Székesfehérvár
Bodrog György, 1966. A tőkés gazdálkodás kialakulása az előszállási uradalomban. Agrártörténeti Szemle. 4. 502-543.
BRIGHT, Richard,1970. Utazásai a Dunántúlon.1815. Veszprém
Dani Lukács, 1989. Lajoskomárom. Fejér Megyei Történeti Évkönyv. 20. Székesfehérvár. 134-172.
Degré Alajos, 1985. Enying. Fejér Megyei Történeti Évkönyv 16. Székesfehérvár, 7-68.
Demeter Zsófia, 1984. Summások Fejér megyében. Alba Regia, XXI. 221-234.
Demeter Zsófia, 1990. A Mezőföld úrbéres birtokviszonyai a XVIII. század végén. Alba Regia, XXIV. 67-72.
Demeter Zsófia, 1990. Enying mezőváros és a Batthyány-uradalom. Honismeret, 2-3. 47-53.
Demeter Zsófia, 1994. Olasz sajtkészítők a dunántúli Batthyány-uradalmakban. Ethnographia.CV., 2. 615-619.
Demeter Zsófia, 1995. Fásítás, faiskolák és fűmagiskolák az enyingi uradalomban. Ethnographia, CVI. 121-125.
Demeter Zsófia, 1996. Átmeneti munkaformák az enyingi uradalom munkaszervezetében. Ethographia, CVII. 135-157.
Demeter Zsófia, 1996. Herceg Batthyány Fülöp enyingi uradalmának szántóművelése (1806-1870). Agrártörténeti Szemle, XXXVIII. 186-250.
Demeter Zsófia, 1997. Városhidvég libertinusai. Honismeret, XXV. évf. 5. 45-52.
Demeter Zsófia, 1998. A juhászat szerepe az enyingi uradalom gazdálkodásában (1806-1870). Agrártörténeti Szemle XXXIX. 1-2. 63-102.
Demeter Zsófia, 1998. Lajoskomárom telepítése. Honismeret, XXVI. évf. 1. 26-30.
Demeter Zsófia, 2001. Emlékezés Korizmics Lászlóra. Honismeret, XXIX. évf. 5. 40-42.
EMBER Mária, 1978. Bécs. Külföldi városkalauzok. Budapest.
FARKAS Gábor, 1962. Szabadhidvég története. Székesfehérvár.
Farkas Gábor, 1968. Nagykarácsonyszállás története. Fejér Megyei Szemle, 163-172.
Farkas Gábor, 1981. Előszállás. Fejér Megyei Történeti Évkönyv 15. 334-400.
Farkas Imre, 1864. A Garrett-féle 13 soros sorvetőgépek. Gazdasági Lapok. 14.sz
FÉJA Géza, 1984. Magyar haláltánc. Budapest.
FELHŐ Ibolya szerk., 1970. Az úrbéres birtokviszonyok Magyarországon Mária Terézia korában. I. Budapest.
FÉNYES Elek , 1851. Magyarország geographiai szótára..Pest.
FÉNYES Elek, 1836. Magyarországnak, s hozzá kapcsolt Tartományoknak mostani állapotja Statisticai és geographiai tekintetben. Pest.
FÉNYES Elek, 1847. Magyarország leírása. Pest.
Fügedi Erik, 1953. Az újratelepítés. in.Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon. Budapest. 213-222.
FÜR Lajos , 1969. A csákvári uradalom a tőkés gazdálkodás útján 1870-1914. Budapest.
Für Lajos, 1960. A majorsági zsellérkérdés rendezése. Szerk Szabó István. 415-522. Budapest.
Für Lajos, 1969-1970. Az állattenyésztés szerkezeti átalakulása a századfordulón. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei. 267-184.
GAÁL László, 1966. A magyar állattenyésztés múltja. Budapest.
GAÁL László, 1978. A magyar növénytermesztés múltja. Budapest.
GALGÓCZI Károly, 1854 . Mezei gazda népszerű gyám- és vezér-könyve I-IV. Pest.
GALGÓCZI Károly, 1855. Magyarország a szerb vajdaság s a Temesi Bánság mezőgazdasági statisztikája. Pest.
Gémes Balázs, 1975-1976. A juhászok ládái és a juhászcéh kérdése Mezőföldön a XVIII-XIX. században. A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeumi Évkönyve. VI-VII.. 173-196.
GLOCKER Károly, 1866. Jegyzéke többféle alma, körte, csontárok és bogyó gyümölcsöknek, valamint rózsáknak, melyek --- által Enyingen tenyésztetnek. Székesfehérvár.
GUDENUS János József, én. A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája. I. Natura. Budapest.
Gunda Béla, 1964. Olasz sajtkészítők Magyarországon. Ethnographia LXXV. évf. 4. sz. 599-600.
Gunst Péter, 1975. A magyar mezőgazdaság technikai fejlődése és annak akadályai. Agrártörténeti Szemle, 1-2. 42-53.
HELLER András, 1937. Cselédsor. A mezőgazdasági cselédek helyzete 1935-ben.Budapest.
HENSCH Árpád, 1906. Mezőgazdasági üzemtan. Magyar-Óvár
Hrabovszky György, 1821. Jelenségek. Tudományos Gyűjtemény. IX. füzet. 121-123.
Hudi József, 1984. Veszprém megyei parasztmozgalmak 1848/49-ben. Tanulmányok Veszprém megye múltjából. 337-526. Veszprém.
ILA Bálint- KOVACSICS József, 1964. Veszprém megye helytörténeti lexikona. Budapest.
Iványi Emma, 1972. A hidvégi „tumultus” /1696/. in. Somogy megye múltjából. 3. Kaposvár.
Kállay István, 1977. Nagybirtok és birtokigazgatás. Történelmi Szemle. 333-347.
KÁLLAY István, 1980. A magyarországi nagybirtok kormányzata, 1711-1848. Budapest.
KÁLLAY István, 1988. Fehérvár regimentuma 1688-1849. Fejér Megyei Történeti Évkönyv.18. Székesfehérvár
KÁROLY János, 1896. Fejér vármegye története. I-V. Székesfehérvár.
Katona Imre, 1958. A vándormunkások toborzása a kapitalista Magyarországon. Ethnographia, LXIX. 29-52.
KECSKÉS Sándor, 1938. Fejér vármegye népies szarvasmarhatenyésztése. Székesfehérvár.
Kecskés Sándor, 1983. Fejér vármegyei és székesfehérvári állattenyésztők Egyesületének története 1911-1948 Agrártörténeti Szemle., 1-2. 146-185.
KELETI Károly, 1871. Hazánk és népe Budapest. 
KEMPELEN Béla, 1911. Magyar nemes családok. I. Budapest.
KENESSEY Kálmán, 1868. Mezőgazdasági munkaerő calamitás. Pest.
Király István, 1963. A szarvasmarhatenyésztés átakulása Somogy megyében (1848-1944). Kaposvár.
Knézy Judit, 1981-82. Somogy megye jobbágyparaszti népének csoportjai és gazdálkodása (a XVIII. század elejétől a XIX. század közepéig). A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei. 285-308.
Knézy Judit, 1984-85. A somogyi parasztság gazdálkodásának és táji csoportjainak változásai 1850-1914. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei. 381-408.
Knézy Judit, 1988-89. Gazdasági változások és a somogyi parasztság gazdálkodásának alakulása (1850-1890). A Magyar Mazőgazdasági Múzeum Közleményei. 555-580.
Knézy Judit, 1992-94. Falusi nők a mezőgazdaságban, falusi nők munkája (XVIII.-XIX. század). A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei. 25-38.
Knézy Judit, 1993. Adatok a jobbágyparaszti gondolkodás, szemlélet történetéből. Ethnographia, CIV. 57-77.
KOGUTOVICZ Károly, 1930. Dunántúl és Kisalföld írásban és képben. I. Szeged.
KORIZMICS László- BENKŐ Dániel - MÓROCZ István, 1855. Mezei gazdaság könyve. Pest.
KŐRÖSY Lajos, 1863. Veszprém Megyei Gazdasági Egyesület alakulása. Veszprém
Lukács László , 1983. Vándoralakok, vándormunkások és a területi munkamegosztás Kelet-Dunántúlon. Alba Regia CXX. 185-194. 
Lukács László, 1993. Építési előírás a dorikályháról az enyingi Battyány-uradalomban 1869-ből. Ethnographia, CIV. 523-536.
M.,...1817. A juh-tenyésztésről. Tudományos Gyűjtemény XII.34-39.
MAGYAR ... nemzetségi zsebkönyv. 1888. Budapest.
Maksay Ferenc, 1976. A dunántúli településrendszer a XVII-XVIII. század fordulójáig. VEAB Értesítő. II. 43-59.
MAROSI Sándor - SOMOGYI Sándor, 1990. Magyarország kistájainak katasztere. I.-II. Budapest.
MÉREI Gyula, 1948. Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848. Budapest.
Mészáros István, 1985. A szántóversenyek. Járművek, Mezőgazdasági Gépek. 32. évf. 6. szám.
"Mezőföldi" /Kálmán Károly/, 1846. Gazdasági Tudósítások Enyingről. Magyar Gazda 2. félév. 1125-1126.
"Mezőföldi" /Kálmán Károly/, 1851. Az Enyingi Uradalom. Gazdasági Lapok. I. rész: 1063-1068., II. rész:. 1130-1137.
NAGY István, 1944. A mezőgazdaság Magyarországon az abszolutizmus korában (1849-1867). Budapest.
NAGY Iván, 1857. Magyarország csajádjai. I. Pest.
Nagy Lajos, 1960. Adalékok a Fejér megyei jobbágyság történetéhez. Alba Regia I. 77-98.
Nagy Lajos, 1970. Tolna megye. in. Úrbéres birtok viszonyok Magyarországon Mária Terézia korában. Szerk, FELHŐ Ibolya. Budapest.
Nagy Márton, 1818. A Birka-tartásról Tudományos Gyűjtemény, IV. köt. 71-78.
Nemes László, 1982. Versenyszántás Enyingen . Gazdálkodás, XXVI. évf.1.sz. 
Orosz István, 1979. Magyarország mezőgazdasága a dualizmus első évtizedeiben. in. Magyarország története 1848-1890. II. Budapest. 1039-1118. 
OROSZ István, 1988. Szerkezeti változások a XIX. századi magyar mezőgazdaságban. in. Előadások a Történettudományi Intézetben 10. Budapest
PACH Zigmond Pál - BEREND Iván - SÁNDOR Pál, 1961. Magyar Gazdaságtörténet. I-II. Budapest.
Pach Zsigmond Pál, 1971. A Kelet-európai „Gutswirtschaft” problematikájához: robotmunka és bérmunka a földesúri majorságokon a XVI.-XVII. századi Magyarországon. Agrártörténeti Szemle, 1-2. 1-20.
PAGET, John, én. Magyarország és Erdély. Fakszimile. Helikon,Budapest. 
PALÁDI-KOVÁCS Attila, 1979. A magyar parasztság rétgazdálkodása. Budapest.
PESTY Frigyes, 1977. Helységnévtára. Fejér megye. Bev. Párniczky Józsefné. Fejér Megyei Történeti Évkönyv. 11. 161-307.
S. Sándor Pál szerk., 1951. Parasztságunk a Habsburg-önkényuralom korszakában. 1849-1867. Budapest. 
SÁNDOR Pál, 1958. A XIX. század végi agrárválság Magyarországon. Budapest.
SÁPI Vilmos, 1967. A mezőgazdasági bérmunkásság jogviszonyai. Magyarországon a XVI. századtól 1848-ig. Budapest.
Selmeczi Kovács Attila, 1976. Munkaszervezet és technika az uradalmi aratásban. Ethnographia, LXXXVII. 174-182.
SELMECZI KOVÁCS Attila, 1983. A magyarországi olajnövény kultúra. Budapest.
SEVIN, Henrik, 1944. Faekétől a Hofherr-gépig Budapest.
SÓSKUTI TÁRNOK Alajos, 1875. A Battyány hercegi s grófi nemzetség leszármazása a 972-dik évtől 1874-dik évig. Nagy-Kanizsa.
Szakáts László, 1965. A lajoskomáromi evangelikus egyházközség története. Kézirat. IKM. A.
Szántó Imre , 1952. A majorsági gazdálkodás uralkodóvá válása, a parasztság nagyarányú kisajátításának kezdete. in Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon, 1711-1790. szerk. Spira György. Budapest. 221-298. 
SZEGHALMY Gyula, 1937. Dunántúli vármegyék. Veszprém vármegye. Magyar városok és vármegyék monográfiája. 23. Budapest.
Szily Jenő, 1912. A Kisbottyáni és Geresgali Battyáni család. Klny. Turul I-II. füzet. Budapest.
SZINNYEY József, 1896. Magyar írók élete és munkái. IV. Budapest.
T. Mérey Klára, 1962. A földművelési rendszer alakulása Somogy megyében. (1720-1848.) Agrártörténeti Szemle, 193-200. 
T. Mérey Klára, 1962. Somogy megye mezőgazdasága 1790-1848. Kaposvár.
T. MÉREY Klára, 1965. A somogyi parasztság útja a feudalizmusból a kapitalizmusba. Budapest.
Vadász Géza, 1976. Fejér megye népesedési problémái 1692-1726. között. VEAB Értesítő. 1976. 96-114.
VAS Gereben, 1906. Nagy idők, nagy emberek. Budapest.
Vörös Károly, 1955. Az 1826. évi kapuvári parasztmozgalom. Soproni Szemle. 3-4. 80-104.
Wellmann Imre, 1961. Földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII. században. Agrártörténeti Szemle, 344-370.
Záborszky Jenő, 1966. Lajoskomárom község története. Kézirat. IKM. A.
Záborszky Jenő, 1968. Lajoskomárom telepítéséről. Fejér Megyei Szemle.5. 160-162.
ZÁCH János, 1863. Fejér megye politikai - egyházi-és nemzetgazdasági statisztikája. Székesfehérvár .
Zimányi Vera, 1960. Adatok a dunántúli hajdúk történetéhez. Századok, 286-302.
Zimányi Vera, 1961. Adalékok a Batthyányak XVII. századi marhakereskedelme történetéhez. Agrártörténeti Szemle.1. 60-84.
Zimányi Vera, 1962. A herceg Batthyány család levéltára. Levéltári leltárak. 16. Budapest.


( A székesfehérvári Kodolányi János Főiskolán 2002. április 4-én megtartott főiskolai tanári székfoglaló előadás)